Az az érdekes ebben a csoportban, hogy elsőre könnyű legyinteni rá. „Sminktanfolyam.” Mintha ez valami felszínes dolog lenne. Pedig közben a mentális nehézségek egyik legbrutálisabb mellékhatása pont az, hogy az ember lassan elveszíti a kapcsolatát a saját testével, az arcával, a tükörképével, a reggeli rutinjaival. Nem egyik napról a másikra. Hanem csendben.

És ezt sokszor még kimondani is ciki.

Pedig az öngondoskodás nem hiúság.
Az, hogy megmosod az arcod.
Hogy belenézel a tükörbe.
Hogy újra van kedved krémet használni.
Hogy elhiszed, hogy a tested még mindig „a tied”.
Ez sok embernél már a felépülés része.

A „Tükröm, Tükröm…” workshop ezért több mint smink.

Nem arról szól, hogyan kell „tökéletesnek” kinézni. Nem influenszer-kurzus. Nem maszkkészítés. Hanem arról, hogy hogyan tudunk újra kapcsolódni önmagunkhoz egy olyan világban, ahol sokan hosszú ideig inkább eltűnni próbáltak.

A pszichés nehézségek mellett is van testünk.
Van arcunk.
Van szépségünk.
Van higiénia.
Van vágy arra, hogy jól essenek dolgok.
És van jogunk ahhoz is, hogy néha egyszerűen csak jól akarjunk kinézni — magunknak.

Talán furcsán hangzik, de sok ember számára egy szempillaspirál, egy hidratáló krém vagy egy reggeli rutin nem kozmetika. Hanem kapaszkodó. Ritmus. Ritualé. Egy apró jelzés saját magának: „még itt vagyok”.

Az Ébredések Alapítványnál pontosan ezért szeretjük az ilyen csoportokat. Mert nem címkéből indulnak ki, hanem emberből. És mert mernek olyan hétköznapi dolgokról beszélni, amikről a mentális egészség világában valahogy túl kevés szó esik.

A testünk nem szűnik meg attól, hogy nehéz időszakban vagyunk.
És a tükör sem csak kritika lehet. Néha kapcsolat is.