Hangokat hallani – elnyomni vagy megérteni?
A hanghallás és a bio-pszicho-szociális megközelítés
„Nem minden, amit hallunk, betegség. Néha üzenet.”
Hangokat hallani – sokak számára ez ijesztő jelenség. Az orvosi rendszer gyorsan diagnózist ad rá: hallucináció, pszichózis, talán szkizofrénia. És rögtön ott a válasz is: gyógyszer, hogy a hangok elhallgassanak. De mi van akkor, ha a hangok nem „tünetek”, hanem válaszok – valós, átélt érzelmi vagy traumatikus élmények lenyomatai?
Ez az írás nem az „igazságot” mondja meg, hanem egyre inkább tapasztalatot oszt meg: hogyan lehet másképp is tekinteni a hanghallásra, nem csak a biomedikális diagnózis szemüvegén keresztül.
Mi a hanghallás?
A hanghallás az az élmény, amikor valaki olyan hangokat érzékel, amelyeket mások nem hallanak. A pszichiátriában ezt gyakran „auditív hallucinációnak” nevezik – és azonnal betegségtünetként azonosítják. Pedig a hanghallás létezik teljesen egészséges embereknél is. A kutatások szerint a lakosság kb. 5–10%-a hall időnként hangokat anélkül, hogy emiatt bármilyen mentális zavart diagnosztizáltak volna náluk.
A probléma tehát nem a hanghallás maga – hanem az, hogy mit kezdünk vele.
A biomedikális modell: elnyomni a hangot
A hagyományos pszichiátria a hanghallást gyakran egy biológiai alapú agyi működészavarnak tekinti. A cél, hogy a hangok megszűnjenek – ehhez antipszichotikumokat használnak. Ezek a szerek sok embernek valóban segítenek, különösen krízishelyzetben. Csillapítják a félelmet, csökkentik a túlterheltséget.
Ez hasonló ahhoz, mint amikor egy égési sérülésnél először fájdalomcsillapítót adunk: nem gyógyít, de időt nyer.
Ugyanakkor sok hanghalló arról számol be, hogy a gyógyszer elnyomja ugyan a hangot, de nem segít megérteni, hogy miért jelent meg. Így a probléma mélyebb gyökere – gyakran trauma, bántalmazás, elhallgatás – érintetlen marad.
A hanghalló módszer: kérdezni, nem címkézni
Marius Romme és Sandra Escher nevéhez kötődik az a megközelítés, amely nem eltüntetni akarja a hangokat, hanem megérteni. Ők voltak azok, akik először hallgatták meg valóban a hanghallók történeteit, és azt kérdezték: „Mit mondanak a hangok? Kihez tartoznak? Milyen élethelyzethez köthetők?”
Ez a szemlélet nem betegségként tekint a hanghallásra, hanem tapasztalatként – gyakran olyan érzelmek hangos kivetüléseként, amelyeknek nincs más útja a felszínre.
Például egy iskolai bántalmazás során elfojtott megaláztatás évekkel később visszatérhet egy hang formájában, amely ugyanazokat a szavakat mondja, mint a zaklató. A hang célja nem feltétlenül bántani, hanem emlékeztetni: ez még mindig feldolgozatlan.
A bio-pszicho-szociális modell: megérteni az összefüggéseket
Ez a modell nem egyetlen tényezőt keres, hanem összefüggéseket.
Bio: lehet agyi érzékenység, alvásritmus-zavar, stresszhormon-szint emelkedés.
Pszicho: múltbeli trauma, feldolgozatlan érzelmek, belső konfliktusok.
Szociális: izoláció, elutasítás, stigmatizáció, kapcsolathiány.
A hanghallás sokszor ezek együttes jelenlétére adott reakció. A gyógyulás ezért nem történhet csak gyógyszerrel vagy csak beszélgetéssel – hanem komplex és emberi figyelmet igényel.
A diagnózis problémája
A „szkizofrénia” diagnózisa nem mindig segít. A szó stigmatizáló, és sok esetben nem írja le pontosan azt, ami történik. Egyes hanghallók arról számolnak be, hogy a diagnózis után elvesztették a reményt: úgy érezték, hogy „örökre betegek” lettek, és senkit sem érdekel, mi történt velük valójában.
A hanghalló megközelítés épp azt adja vissza, ami gyakran elveszik a rendszerben: az egyén tapasztalatának érvényességét.
Eltüntetni vagy megérteni?
Nem minden esetben rossz a gyógyszer. De a kizárólagos gyógyszeres megközelítés gyakran túl gyors választ ad egy nagyon összetett kérdésre. A hanghalló módszer nem gyógyszerellenes, hanem kiegészítő szemlélet: nem harcol a hang ellen, hanem beszélgetni próbál vele – a hanghalló személy saját ritmusában.
Sok hanghalló mondja azt: „Amikor nem féltem többé a hangjaimtól, akkor kezdtem el gyógyulni.”
Az Ébredések Alapítvány szerepe
Az Ébredések Alapítvány az elsők között volt Magyarországon, akik teret adtak a hanghalló megközelítésnek. Nemcsak szakmai háttérként, hanem emberi kapcsolódásként is. A cél sosem az, hogy valaki „megfeleljen” valamilyen elvárásnak – hanem hogy újra kapcsolatba kerülhessen önmagával és másokkal.
Ez a munka lassú, finom, és nem mindig látványos. De az, hogy valaki elmondhatja, mit hall – és nem nézik “bolondnak” –, már önmagában gyógyító.
Ajánlott források
Marius Romme & Sandra Escher: Living with voices – 50 stories of recovery
Eleanor Longden: The voices in my head (TED-előadás)
Intervoice: The International Hearing Voices Network – hearing-voices.org