Orvosi erények járvány idejére
Nemes László
(Semmelweis Egyetem, Magatartástudományi Intézet, Bioetika Csoport)

A járvány és karantén etikai vonatkozásaira számos cikk, bejegyzés hívja fel a figyelmet. A
világméretű koronavírus járvány, pandémia (COVID-19) által előidézett rendkívüli
közegészségügyi helyzet erkölcsi és társadalmi dilemmákat is felvet a mindennapjainkban:
hogyan viszonyuljunk más emberekhez, idegenekhez, kollégáinkhoz, barátainkhoz,
szüleinkhez, családtagjainkhoz, miként alakul az egyéni érdek és szabadság viszonya a
közérdekhez, az egyéni szabadság nehezen megszerzett tartományaiból mennyit vagyunk
hajlandók feladni a betegség rémével való megküzdés érdekében, hogyan éljük meg saját
fenyegetettségünket, satöbbi. Emellett globális szempontok is felmerülnek, olyan kérdések,
mint hogyan viszonyuljunk más országokból, kultúrákból érkező emberekhez, hogyan
segítsünk nekik, miképp gondolkodjunk nemzetközi perspektívában, inkább a globális
megküzdési lehetőségeket vagy a helyi megoldásokat részesítsük-e előnyben.
A járvány kifejezetten bioetikai kérdéseket is felvet, hagyományos vagy új formában. Ezek
között találjuk a karantén etikai és jogi szabályozását, a korlátozottan rendelkezésre álló
orvosi eszközök (pl. lélegeztető gépek) elosztásának igazságossági kérdéseit, így a triázs
elvének alkalmazását, egészségügyi költség/haszon-elemzéseket, adatvédelmi szempontokat,
a betegtájékoztatás és orvosi titoktartás elveit, a társadalom megfelelő informálását, az álhírek
terjesztésének szankcionálását. A bioetika számára a jelenlegi helyzet meglehetősen új
kihívásokat vet fel. Ha áttekintjük a bioetika történetének központi témáit, a fontos
szakfolyóiratokban, a témába bevezetést kínáló könyvekben, főleg orvosi egyetemeken
használt tankönyvekben, valamint a bioetikai kurzusok során a világ bármely pontján
előkerülő témákat, a járványos betegségek sajátos etikai vonatkozásai a legritkább esetben,
szinte soha nem jelennek meg hangsúlyos formában.
„Azt gondolhatnánk, hogy vannak könyvek az etikáról és járványos betegségekről, hogy
kifejezetten a fertőző betegségek etikai szerpontjainak szentelt cikkek és fejezetek
rendszeresen bukkannak fel a bioetikai folyóiratokban és antológiákban. A valóság azonban
az, hogy a ’járványos betegség’ csak a legritkább esetben jelenik meg a szokásos bioetikai
szövegek indexében, erről az általános témáról soha nem láttam még könyvet.” – írta még
2005-ben Michael J. Selgelid (2005, 282-283.). Azóta sok minden változott, volt nagy
visszhangot kiváltó madár- és sertésinfluenza világjárvány, a nemzetközi bioetikai
szakirodalomban azonban lényegében alig változott valamit a járványos betegségek etikai
vonatkozásainak reprezentációja.
Aligha kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy előre jelezzük, ez a helyzet hamarosan gyökeresen
meg fog változni: ahogy a járványos betegségekre való felkészülés egyre inkább életünk

2
részévé válik, a közeli jövőben a bioetikán belül is sokkal hangsúlyosabban jelennek meg a
járványos betegségek etikai szempontjai. A világméretű járványok valósága és lehetősége a
bioetika számára is nagy felelősség, ezzel együtt lehetőség saját szempontjainak
érvényesítésére. A következőkben az etikai megfontolások egy sajátos vetületét járom körül,
nevezetesen az orvosok és más egészségügyi szakemberek erkölcsi kötelezettségeit az orvosi
erények vonatkozásában.
A fellelhető források között találjuk az American Journal of Bioethics című lap 2008-as
évfolyamában megjelent, Heidi Malm és munkatársai által írt Etika, pandémia és a kezelés
kötelessége című ún. célcikket, amelyre számos válasz született, izgalmas vitát generálva.
Malm et al. (2008) azt a kérdést vetik fel, hogy vajon erkölcsi kötelességük-e az orvosoknak
saját egészségük kockáztatása révén is részt venni a betegek kezelésében világjárvány idején.
A kilencvenes években az orvosok járványok idején megjelenő különleges kötelességei a HIV
pozitív személyekkel összefüggésben jelentek meg, abban a formában, hogy kötelessége-e az
orvosnak ellátni a HIV pozitív pácienst (nem feltétlenül ezt a betegségét), vagy
visszautasíthatja azt. Később más jellegű járványos betegségek irányába tolódott a hangsúly.
Írásukban az orvosi kötelességek öt felmerülő forrását különböztetik meg: (1) egyértelmű és
(2) implicit belegyezés a munkaszerződés aláírásakor, (3) a speciális tudásból és készségekből
adódó plusz kötelezettség, (4) reciprok viszony a társadalommal az orvosi működéshez
nyújtott segítségért, (5) az orvosi eskük és kódexek, szakmai szervezetek (pl. orvosi kamarák)
előírásai (pl. a hippokratészi Salus aegroti suprema lex esto elve).
Az öt szempont közös alapja, hogy kötelességeket tárnak elénk. A kötelesség nagyon fontos
eleme a normatív etikának, akár a hétköznapi erkölcsi szemléletünkben, akár a filozófiai
etikán belül. Egyetértünk azzal, hogy vannak etikai kötelességeink, mégpedig abban a
tekintetben, hogy kötelességünk megtenni bizonyos dolgokat. A kötelességek tehát
cselekedetekre vonatkoznak. Felmerülhet a kérdés, hogy önmagunkkal szemben vannak-e
kötelességeink (például táplálékkal ellátni magunkat), azonban egyértelmű, hogy az esetek
többségében kötelességeket másokkal szemben határozunk meg. A kötelesség tehát az a
normatív etikai szempont, amelyet másokkal szembeni, saját érdekeinket háttérbe szorító
módon kell végrehajtanunk cselekvés formájában, tekintet nélkül arra, hogy van-e erre
motivációnk vagy nincs. A kötelesség tipikusan inkább olyan helyzetekben jelentkezik,
amikor a kötelesség megléte nélkül nem hajtanánk végre bizonyos cselekedeteket. Ha valamit
szívesen és jókedvemből teszek, akkor az nem kötelesség, legalábbis létezik egy ilyen fogalmi
intuíciónk. A modern normatív etikai koncepciók, mint a deontikus és az utilitárius etika
egyaránt bizonyos kötelességeket állít elénk, például kötelességünk megadni a tartozásunkat,
megmenteni az életét a bajba jutott embertársunknak, kötelességünk nem lopni, hazudni,
másokat bántalmazni. Etikai kötelességeink nem csak emberekkel szemben lehetnek, hanem
állatokkal, a környezettel vagy bizonyos közösségekkel szemben is.
Az etika történetén belül azonban nem az így felfogott kötelességek játszották a fő szerepet,
az antik világ erkölcse nem arról szólt, hogy etikai elveknek engedelmeskedve teljesítsük a
tőlünk elvárt szerepeket. Egyéni és társadalmi (vagy éppen vallási) kötelességek ugyan
megfogalmazódtak, viszont nem elkülönült cselekedetekhez kötötten, hanem személyes
erkölcsi kvalitásokhoz, úgynevezett erényekhez. Az erények a modern etikai elméletekben ma

3
inkább csak marginális módon jelennek meg. „A kötelességek specifikus állítások arról, hogy
mi az, ami erkölcsileg elvárt vagy kötelező, akár bizonyos elv vagy szabály alapján, szemben
azzal, amit talán tenni szeretnénk. Az erkölcsfilozófia alapítóit – Szókratészt, Platónt és
Arisztotelészt – inkább érdekelte a jó és az erény, azok a tulajdonságok, amelyek
szokásjelleggel hajlamosítják az erkölcsi cselekvőt a jóra.” (Pellegrino-Thomasma 1993, 24.)
Az etika történetében ugyan számos kísérlet történt a kötelességek és erények
összekapcsolására, lévén az erények is maguk után vonnak bizonyos kötelezettségeket
(például a szolidaritás és lojalitás erényét: Klopfenstein 2008), illetve a kötelességek is
alapulhatnak erényekre, a két megközelítés különbsége nyilvánvaló maradt: „Az erény-alapú
etikában az erény szokásosan a kötelesség-alapú vagy princípium-alapú rendszerekkel van
szembeállítva.” (Pellegrino-Thomasma 1993, 20.)
Amikor ma etikáról beszélünk, egy bizonyos cselekedet általános megítélését vizsgáljuk,
függetlenül attól, hogy az etikai döntést hozó egyén milyen háttérrel, milyen
megfontolásokkal vesz részt a döntésben és cselekedetben. Az etikai gondolkodás történetét
áttekintve azonban azt tapasztaljuk, hogy ez egy viszonylag új megközelítés, leginkább a 18-
19. századtól eredeztethető. Az ezt megelőző időszakban, a filozófia és vallások történetében
az etika vagy erkölcs nem elszigetelt cselekedetek megítéléséről szólt, hanem a jó élet
feltételeinek rögzítéséről, mégpedig úgy, ahogy egy bizonyos személy megéli azt, elsajátít
erkölcsi szokásokat, erényeket, szert tesz egyfajta erkölcsi jellemre, amelyet élete minden
területén megjelenít. Erények alatt olyan személyes tulajdonságokat értünk, mint a bátorság,
nagylelkűség, türelem, mértékletesség, jámborság, segítőkészség vagy bölcsesség. Az
erényetika az egész antik erkölcsi hagyomány meghatározó sajátossága volt, de talán
leginkább Arisztotelész munkásságához köthető, amely az elmúlt évtizedekben egyfajta
reneszánszát éli. Ma újra tudunk nyíltan beszélni, akár a szakmai etikai diskurzusokon belül is
olyan személyes tulajdonságokról, amelyek az erkölcsiségünket alapvetően meghatározzák.
A statisztikák szerint az egészségügyi dolgozók koronavírus okozta fertőző betegségnek való
kitettsége, illetve megbetegedése kiemelkedően magas arányt mutat. A megbetegedés
fokozott kockázata a praktikus szempontokon, azaz a betegség elleni küzdelemben részt
vevők megfelelő védőfelszerelésekkel, eszközökkel való ellátásán túl etikai szempontokat is
felvet. A betegség terjedésének megakadályozásában, a fertőző betegek kezelésében részt
vevő egészségügyi szakemberek, orvosok, orvostanhallgatók, ápolók, mentősök, önkéntesek
tevékenységét egyöntetű társadalmi tisztelet és elismerés övezi. De vajon mi várható el az
egészségügyi dolgozóktól, orvosoktól (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért orvosokról
beszélek, noha fontos hangsúlyozni, hogy nem csak ők, hanem más szakemberek vagy
önkéntesek is érintettek ebben a kérdésben) azt illetően, hogy mekkora kockázatot vállaljanak
munkájuk, hivatásuk teljesítése során? De felidézhetjük a csernobili katasztrófa vagy a 2001-
es New York elleni terrortámadás után a mentésben részt vevő tűzoltók, rendőrök, katonák és
más szakemberek példáját is. Kötelességük-e e szakmák, hivatások képviselőinek részt venni
ennyire kockázatos vállalkozásokban, elvárhatjuk-e tőlük, hogy akár életüket is kockáztassák
a közjó érdekében?
Az orvosok hivatástudatát, elköteleződését és azok konkrét szituációkban való megjelenését
komplex tényezők alakítják. Az orvos saját szerepét, motivációját, egyéni szempontjait olyan

4
szempontok is meghatározzák, hogy mennyire tartja veszélyeztetettnek önmagát és
környezetét egy járványos betegség által, milyen a társas környezete, van-e családja, vannak-e
gyerekei, idős szülei, akikkel együtt él, milyen jellegű munkát végez, mennyire lojális a
munkatársaival, az egészségügyi intézményrendszerrel, milyen személyes ambíciói vannak,
hogyan ítéli meg saját szerepét. Vannak egyéni különbségek abban, hogy az orvos mennyi
kockázatot hajlandó vállalni más emberek vagy az egész társadalom betegségektől való
megóvása érdekében, amit belső és külső tényezők határoznak meg. Van-e erkölcsi alapunk
elvárni egy orvostól, hogy kockára tegye saját maga és a környezetében élő emberek
egészségét, feláldozza idejét, családi és más személyes teendőit a hivatástudatára apellálva,
illetve alapunk arra, hogy elmarasztaljuk azokat, akik kevesebb kockázatot, energiát, időt
áldoznak a betegségekkel való megküzdésre?
Az orvostudomány történetét olyan emberek áldozatos munkája jelöli ki, akik időt, energiát,
saját szempontjaikat nem sajnálva járultak hozzá embertársaik segítéséhez, életük
megmentéséhez, jobbá tételéhez. Semmelweis Ignác sorsa mindannyiunk számára példaszerű
lehet, ahogy azoké az orvosoké is, akik kilátástalannak tűnő helyzetekben is megvívták
harcaikat, akár önmagukon vagy családtagjaikon kísérleteztek, jelentős kockázatokat vállaltak
a gyógyítás és kutatás terén. Nagy tiszteletben állnak azok az orvosok, ápolók és más
emberek, akik a gyógyításban és ápolásban vállaltak rendkívüli szerepet, akár más
országokban, kritikus körülmények között, így például Albert Schweitzer, Florence
Nightingale vagy Kalkuttai Szent Teréz, az újabbak között David Nott (2019) angol orvos, aki
a szíriai hadiállapotok közepette végzett példaszerű önkéntes orvosi munkát. A halálos fertőző
betegségek idején helytálló orvosok tevékenysége is példaszerű, utalhatunk ebben a
vonatkozásban jól ismert példákra, így a svéd orvos és író Axel Munthe önkéntes
szerepvállalására az 1884-es nápolyi kolerajárvány idején (Munthe 1990). Magyar orvosok
százai vesznek részt ma is olyan jellegű orvosi küldetésekben, amelyek kritikus helyzetekben
és veszélyes körülmények között zajlanak a világ különböző pontjain, fertőző betegségeknek
kitett régiókban.
Ezek az emberek példaképül szolgálhatnak bármely mai orvos számára. A példakép erkölcsi
jelentőségének felismerése az etikában és erkölcsi nevelésben ma újra fontos tényezővé vált
(Zagzebski 2017, 2019; Nemes 2019). Az antik görög és római filozófiában, valamint a
különböző vallási hagyományokban a példakép megjelenítése és követése az erkölcsi erények
és jellem elsajátításában meghatározó szerepet játszott, mégpedig úgy, hogy példaértékű életet
élő emberek narratív bemutatása szolgált inspirációul a jó élet lehetőségeit kereső emberek
számára. Az erkölcsi nevelés e hagyományon belül arra szólította fel az embereket, hogy ne
elsősorban absztrakt etikai elveket, hanem konkrét emberi példákat kövessenek, ne puszta
kötelességből cselekedjenek, hanem saját elhivatottságuknak tegyenek eleget.
De elvárható-e egy „átlagos” mai orvostól, belgyógyásztól, családorvostól, fogorvostól,
sebésztől, bőrgyógyásztól, vagy akár járványügyi szakembertől, hogy Albert Schweitzer és
Teréz anya (mindketten Nobel-békedíjat kaptak, az utóbbit később szentté is avatták) példáját
kövesse? Bizonyos értelemben igen, más vonatkozásokban pedig nyilván nem. Önmagában
az, hogy egy bizonyos cselekedetet, életet és személyt erkölcsileg példaszerűnek tartunk és
tisztelettel övezünk, nem jelenti azt, hogy kötelességünk lenne a példáját követni. Az etikában

5
szupererogációnak nevezik az olyan példás erkölcsi cselekedetet, amelyet nem várhatunk el
kötelességként senkitől (Beauchamp 2005). Az élet, nota bene a jó élet nem csupán etikai
elvekről szól. Erre a szempontra a filozófiában Susan Wolf amerikai filozófus 1982-ben
megjelent Erkölcsi szentek című nevezetes cikke (Wolf 1982) hívta fel a figyelmet. Az
erkölcsi elismerés és az erkölcsi kötelességek köre nem mindig esik egybe. Nagyra tarthatunk,
tisztelhetünk és elismerhetünk embereket, akik szélsőségesen önzetlen cselekedetek mellett
kötelezték el magukat, például szegény országokban ápoltak elesett embereket, adományozták
teljes vagyonukat karitatív célokra, végeztek magukat is veszélyeztető önkéntes munkát, ez
azonban önmagában még nem vonja maga után azt az erősebb állítást, hogy erkölcsi
kötelességünk is lenne hozzájuk hasonló döntéseket hoznunk, sőt még azt sem, hogy az efféle
tettek egyértelmű feltételei lennének a jó életnek.
A hivatás és az abból adódó elköteleződés, hivatástudat (elhívatás vagy küldetés) az orvosi
munka továbbra is fontos motivációja. Azonban ez nem csak az orvosokra jellemző. A
katonák, tűzoltók, rendőrök munkájának és életvitelének is iránymutató eszméje. A tűzoltó
vélhetően akkor nyugodt, amikor nincs károkat okozó tűzeset. A katona pedig akkor, amikor
nem kell háborúba mennie. Viszont az is igaz, hogy ha soha nincs vészhelyzet, tűz vagy
háború, akkor a tűzoltó és katona sem találja igazából a helyét, elveszíti motivációját, lévén
akkor van igazából elemében, amikor tényleges harci helyzetben kell helyt állnia. Ez egy
furcsa paradoxon. A vérbeli tűzoltó vagy katona talán titkon arra vágyik, hogy életében
legyen mód egy valódi akcióban részt venni, ahol alkalom adódik arra, hogy megmutassa
tudását, készségeit és hősiességét, elköteleződését és lojalitását. Talán az orvosok egy része is
így van ezzel. A jelen pandémia egy ilyen alkalom. Ha kötelességként talán nem is, de az
eredeti és valódi orvosi erények, a hivatástudat kimutatásához egy ritka lehetőségként jelenik
meg.
A szakmai hivatástudatból táplálkozó áldozathozatal, kockázatvállaló, segíteni vágyó bátorság
önmagában nem elegendő erény, mivel könnyen másokat is veszélyeztető lelkesültséget,
egyfajta vakmerőséget eredményez, amely bizonyos esetekben többet árt, mint használ. Az
orvos, aki embertársainak segíteni akar, viszont nincs teljesen tisztában azzal, hogy másokra
milyen veszélyt jelenthet, ezt a kockázatot nem mérlegeli kellő elővigyázatossággal, az
erények vonatkozásában sem megfelelően jár el (Janvier-Lantos 2020). Az erény
hagyományos és mai felfogása alapján sem csupán jóindulat és elszántság, hanem a
körülmények bölcs mérlegelését feltételezi. Arisztotelésznél az erkölcsi és észbeli
(intellektuális) erények kéz a kézben járnak, a gyakorlati bölcsesség, a jó döntésekhez
szükséges észbeli jártasság (phronészisz) egyaránt elengedhetetlen az erényes és jó élethez.
A gyakorlati etika egyik fontos új szempontja az úgynevezett hatékony altruizmus elve
(Singer 2016; MacAskill 2016), ami arra mutat rá, hogy cselekedeteink etikai megítélésében
nem pusztán a jó szándéknak, hanem a következmények előrelátó és okos maximalizálásának
is jut szerep. „A pokolra vezető út is jó szándékkal van kikövezve” gondolatának korszerű
változataként arra szólítja fel az erkölcsileg helyes döntésekben elkötelezett embereket, hogy
ne csupán a szívükre, hanem az eszükre is hallgatva hozzanak döntéseket. Ez az elv, bár más
elméleti háttér, az utilitárius etika keretein belül fogalmazódott meg, összeegyeztethető az
erényekről itt tárgyalt felfogással is.

6
A kritikus koronavírus-helyzetnek kitett emberek számára, így orvosoknak is kínálnak
szakemberek, szervezetek világszerte pszichológiai, mentálhigiénés segítséget, konzultációs
lehetőséget. Ez nagyon fontos felajánlás, azonban érdemes felhívni a figyelmet, hogy a
jelenlegi szituáció nem csupán pszichés megterhelést jelent, hanem erkölcsi kihívásokat,
dilemmákat is magában hordoz. Magam is találkoztam (online) számos olyan orvossal,
egészségügyi dolgozóval, segítővel, akik arról számoltak be, hogy elbizonytalanodtak a
munkájuk, hivatásuk teljesítésének erkölcsi vonatkozásaival kapcsolatban. Nem pszichológiai
alapon, hanem olyan kérdéseket illetően, hogy mennyi kockázat és áldozat követelhető meg
tőlük, mennyi kockázatnak tegyenek ki másokat, hogyan végezzék munkájuk hatékony
megszervezését. Újra kell gondolniuk sok mindent az életükben, munkájuk és életük
egészének vonatkozásában, hogy miért választották a hivatásukat, mit jelent az általában és
számukra, mennyiben elkötelezettek, mennyire találják meg benne életük értelmét, a jó élet, a
boldogság és a társadalmi hasznosság lehetőségét. A pszichológiai segítség mellett egyfajta
filozófiai, etikai tanácsadás is hasznos lehet, amely alkalmat kínál az orvosi erények, a
hivatástudat reflektív tisztázására.
Mit tegyen tehát az orvos és az egészségügy többi szerepelője ebben a mai rendkívüli
helyzetben? Vagy még inkább: hogyan viszonyuljon ahhoz, amit tesz, amit tennie kell?
Mindenképpen azt javasolnám, hogy ne (csak) teherként, megpróbáltatásként, plusz
kötelességként tekintsen az új kihívásokra, hanem ismerje fel bennük azokat a ritka
lehetőségeket, amelyek szakmájának, munkájának, hivatásának, életének termékeny
újragondolásában mutatkoznak. Mivel és miért kötelezte el magát, ez mit kíván meg tőle és
mit nem, mennyi örömet hoz az életébe és mennyi lemondást. A modern orvosi etikában,
bioetikában az orvosok személyes és szakmai szempontjai kevesebb figyelmet kapnak, mint a
pácienseké. Voltaképpen ez a hangsúlyeltolódás határozza meg az új szemléletet a régi orvosi
etikával szemben.
Ahogy azonban a filozófiai etikában, úgy az orvosi etikában is újra megjelennek az erényetika
szempontjai (Drane 1988; Pellegrino-Thomasma 1993; Marcum 2012), amelyek az egyéni
orvosnak is eligazítást kínálnak a hivatásából adódó jó élet elérésére. Malm és mtsai (2008)
felvetésével ugyan egyetérthetünk, miszerint „a nemesség bármennyire csodálatos lehet,
mégsem világos, hogy a pandémiára való felkészülésünk során akarunk-e egy homályos
erényre támaszkodni” (12.), az orvosi erények és jellem szempontjai is etikai tényezőként
jelennek meg. A COVID-19 járvány nemcsak az orvosokat, hanem sokunkat, leginkább
mindnyájunkat töprengésre, életvitelünk újragondolására késztet, kicsiben is, nagyban is,
elméletben és gyakorlatban egyaránt. A betegség fenyegető jelenléte jellemnevelő hatású is
lehet, újra kell tanulni, gyakorolni erényeinket, így a bátorságot, türelmet, nagylelkűséget,
alázatot, reményt, tisztaságot, bölcsességet, vagy éppen a mértékletességet, amely sarkalatos
erényt magam is gyakorolva, ezennel le is zárom értekezésemet.

Hivatkozások:
Beauchamp, Tom L. (2005): Moral ideals. In: Ted Honderich (ed.): The Oxford Companion to
Philosophy (2nd edition), Oxford University Press, 415-416

7
Drane, James F. (1988): Becoming a Good Doctor: The Place of Virtue and Character in
Medical Ethics. Sheed & Ward, Kansas City
Janvier, Annie, John D. Lantos (2020): Medically Vulnerable Clinicians and Unnecessary
Risk During the COVID-19 Pandemic. The American Journal of Bioethics. Published online:
13 May 2020, 1-2.
Klopfenstein, Mitchell L. (2008) Pandemic influenza and the duty to treat: The importance of
solidarity and loyalty. The American Journal of Bioethics, 8:8, 41-4
MacAskill, William (2016): Doing Good Better: Effective Altruism and a Radical New Way
to Make a Difference. Guardian Faber Publishing
Malm, Heidi, Thomas May, Leslie P. Francis, Saad B. Omer, Daniel A. Salmon, Robert Hood
(2008): Ethics, pandemics, and the duty to treat, The American Journal of Bioethics, 8:8, 4-19
Marcum, James A. (2012): The Virtuous Physician: The Role of Virtue in Medicine. Springer
Munthe, Axel (1990): San Michele regénye (ford.: Benedek Marcell). Fabula Kiadó, 1990
Nemes László (2019): A példakép filozófiája, Performa 9.
http://performativitas.hu/nemes_laszlo_a_peldakep_filozofiaja
Nott, David (2019): War Doctor: Surgery on the Front Line. Picador, London
Pellegrino, Edmund D., David C. Thomasma (1993): The Virtues in Medical Practice. Oxford
University Press
Selgelid, Michael J. (2005): Ethics and Infectious Disease. Bioethics, 19, 3, 272-289
Singer, Peter (2016): The Most Good You Can Do: How Effective Altruism is Changing Ideas
About Living Ethically. Yale University Press
Wolf, Susan (1982): Moral saints. Journal of Philosophy 79 (8) 419-439
Zagzebski, Linda (2017): Exemplarist Moral Theory. Oxford University Press
Zagzebski, Linda (2019): Erkölcsi egzemplarizmus. (ford.: Nemes László), Performa 9.
http://performativitas.hu/linda_zagzebski_erkolcsi_egzemplarizmus