Csontos Erika: Szétmálló hangerdő

Interjú Prof. Marius Romméval és dr. Sandra Escherrel, a Hanghalló Mozgalom alapítóival

FORRÁS: ÉLET ÉS IRODALOM,  LXII. évfolyam, 31. szám, 2018. augusztus 3.

 

A nyugati kultúrában veszélyes olyan hangot hallani, vagy olyasmit látni, amit más nem észlel. A „hallucinációkat” többnyire egy súlyos betegség tüneteként értelmezik. Innentől kezdve egyenes út vezet a pszichiátriai diagnózishoz, gyógyszerezéshez, stigmához, kirekesztődéshez. A hanghalló módszer nemcsak módszer, hanem másfajta közelítés: a hangokat, látomásokat, jeleket észlelő emberek mások számára furcsának tetsző élményei ugyanis általában kapcsolatban állnak fel nem ismert traumáikkal és konfliktusaikkal. A hangok metaforikus üzeneteinek megértése, az élmények feldolgozása felépült sorstársak, úgynevezett tapasztalati szakértők segítségével történik. A módszer kidolgozása a maastrichti egyetem volt pszichiátriaprofesszora, Ma­rius Romme, valamint munkatársa és felesége, a tudományos újságíró Sandra Escher nevéhez fűződik. A Hanghalló Mozgalom (Hearing Voices Move­ment) a 80-as évek végén Hollandiában indult el, jelenleg már 35 országban vannak önsegítő hanghalló csoportok. Magyarországon az Ébredések Alapítvány hat éve ad otthont a hanghalló csoportnak, a módszert dr. Harangozó Judit közösségi pszichiáter ötlete alapján és támogatásával Mérey Zsolt adaptálta. Marius Romme és Sandra Escher az alapítvány konferenciájának díszvendége volt.

– Manapság többek között Hollandiában, Nagy-Britanniában felépült kliensek, úgynevezett tapasztalati szakértők vezetnek önsegítő csoportokat, és fizetést kapnak érte. A hanghalló módszert ugyanakkor szakemberek is jól tudják használni. Harminc éve az Ön egyik kitartó páciensével, Patsyvel kezdődött…

M. R.: – A legtöbb érintett azt firtatta, hogyan lehet megszabadulni a hangoktól. Patsy volt az első, aki ténylegesen megfogalmazta: szeretné tudni, miként kell megbirkózni a hangok befolyásával. Az üléseken nem beszélhetett a hangjairól. A hangok ugyanis megtiltották neki.

S. E.: – Úgy döntöttünk, jobb, ha leírja otthon, hogyan tapasztalja meg nap mint nap a hangokat. Megtiltották neki például azt is, hogy kórusba járjon. Végül öngyilkossággal kapcsolatos gondolatai lettek, mivel a hangok izolálták őt.

– 1987-ben, egy beszélgetős tévéműsorban Patsy a nyilvánosság előtt mesélte el hanghallásának történetét. Hogyan jött a tévés fellépés ötlete?

S. E.: – Azt szerettem volna, hogy Patsy kapcsolatba kerüljön olyan emberekkel, akik szintén hangokat hallanak, de meg tudnak velük birkózni. Be lehetett telefonálni a műsorba, 450 hanghalló be is telefonált, és megadta a címét. Kidolgoztunk egy kérdőívet, amelyet kiküldtünk nekik, és néhány hónappal később, 1987 februárjában sor került az első hanghalló kongresszusra. Megszületett a Hanghalló Mozgalom.

M. R.: – Mint később kiderült, a különböző emberek merőben különböző dolgokat tapasztaltak meg, mégis jól megértették egymást.

– Hogyan kapcsolódott össze az önök szakmai munkája?

M. R.: – Én a maastrichti egyetem szociálpszichiátriai tanszékének vezetője voltam, Sandra újságíró-iskolába járt. Meghívtam őt, hogy találkozzon a kutatókkal, tanítsa őket cikket írni.

Kezdetben nem volt általános engedélyünk, mivel nem pályáztunk projektpénzre.

Aztán megpályáztunk holland állami forrásokból származó kutatási pénzeket, és sikeresen el is nyertük. A pszichiáterek nem nagyon lelkesedtek a hanghallós kutatásunkért.

S. E.: – Viszont maguk a hanghallók lelkesek voltak. Ez segített nekünk.

– Miként dolgoztak együtt?

M. R.: – Mi mindent ketten csináltunk. Együtt írtuk a könyveket. Szükségünk van egymásra mint vitapartnerre is. Egy pszichiáternek újdonság, hogy az újságírásban a kérdező megpróbálja mélyebben megismerni a kérdezett személyt. Mi valami olyasmit kezdtünk csinálni, ami nem volt elfogadott a hagyományos pszichiátriában: a szociálpszichiátria felé nyitottunk. A klinikai kórkép fogalmának hangsúlyozása helyett azt javasoltuk, hogy vegyék figyelembe a körülmények és a társadalmi környezet befolyását. Mi ezt kezdtük fontosabbnak tartani. A klinikai pszichiátriában mintegy kiemelik az embert környezetéből, és „klinikai nyelvre” fordítják le a problémáit. Mi egyszerűen más nézőpontból szemléltük a jelenségeket. Magam a szociálpszichiátria professzora voltam, ám szintén én voltam a pszichiátriai tanszék vezetője. Így hatást tudtam gyakorolni az oktatásra is.

– Kutatásukban megállapították, hogy a hanghallás skálatípusú összefüggés, de azért mégis léteznek inkább „beteg” (patients) hanghallók a mindennapi életvitelt már erősen zavaró élményekkel, valamint inkább „egészséges” (non-patients) hanghallók.

S. E.: – Míg az előbbiek féltek a hangjaiktól, és passzív stratégiákat választottak, az utóbbiak jellem­zően nem féltek, és szelektáltak, hogy mely hangokra figyelnek oda…

– Én az önök mozgalmát némiképp hasonlónak érzem R. D. Laing mozgalmához. A pszichózist Laing is individuálisan értelmezte.

S. E.: – Mi nem tekintjük „antipszichiátriának” magunkat.

M. R.: – Laing mozgalmának tapasztalata azt mutatta: azért nem jutottak sokra, mert a szakma nem szereti az új dolgokat. Nincs értelme a próbálkozásnak, hogy megváltoztasd a szakmát. Sokat harcolsz, kifáradsz, de sehová se jutsz. Ezért mi magukra a hangokra és a hanghallókra koncentráltunk. Számunkra fontos volt, hogy a hanghallók szerettek beszélni a tapasztalataikról. Ami egyébként teljesen érthető, mert ha egy hanghalló kapcsolatba kerül egy pszichiáterrel, az nem hallgatja meg. Igen különös, de a pszichiátereket úgy képezték ki, hogy ne hallgassák meg ezen élményeket. A hanghallás valamiféle tabu. Így az érintettek könnyen abba a helyzetbe juthatnak, hogy már nem szeretnek beszélni arról, amit tapasztalnak, sőt, egyáltalán nem akarnak többet beszélni semmiről. Így kreálja a pszichiátria a „szkizofréniát”.

S. E.: – Téves elképzelés, sőt tévhit, hogy a hanghallás betegség. Mi egyszerűen hanghalló emberekkel találkozunk. Nem léteznek különálló pszichiátriai betegségek. Mi nem használjuk a diagnózisokat.

– „Az eddig szkizofrénia néven illetett betegség valójában nem létezik; ez a fogalom inkább egy egymástól nagyon különböző tüneteket mutató személyek heterogén csoportjára ragasztott közös címke” – fogalmaznak. Az önök kollégája, Jim van Os professzor 2016-ban petíciót indított, Nem létezik szkizofrénia! címmel. „A szkizofréniával diagnosztizált személyeket reménytelen agyi betegségben szenvedő, folyamatosan romló, veszélyes és gyógyíthatatlan eseteknek minősítették” – írja dr. Harangozó Judit a magyar változat előszavában. Ezek az alaptalan, kártékony sztereotípiák visszahatnak arra, akit ezzel diagnosztizálnak, és maga a szkizofrénia diagnózis mint egy második betegség hozzájárulhat a „tünetek” súlyosbodásához is. A petí­ciót nálunk 200-an írták alá, ám az aláírók negyede anonim maradt.

M. R.: – Nem akarják, hogy másként gondolkodóként könyveljék el őket.

S. E.: – A megoldás az, ha egyetemi professzor leszel. Akkor másféle megközelítéseket is ajánlhatsz.

M. R.: – Én már akkor professzor voltam, amikor elkezdtük a kutatásunkat, de azért nekem is meg kellett szerveznem egy támogatói csoportot. Mintegy ezer tagja volt már az elején, érintettek, hozzátartozók, és a csoport vezetője levelet küldött a tanszékemnek, hogy nem szeretnék, ha nehézségekbe ütközne a kutatásom… Így hát szabad utat kaptam. De az veszélyes lehet, ha megpróbálnak megszabadulni tőled. Ezen a szakterületen ilyen jellegű veszélyek léteznek. Erről jut eszembe: egyesek még mindig azt bizonygatják, hogy nem vagyok igazán „tudományos”. De erre nincs „tudományos” bizonyítékuk…

– Nemrég jelent meg magyarul az önök strukturált interjúgyűjteménye Hangokkal élni50 felépüléstörténet címmel, Mérey Zsolt fordításában. A könyvből kiderül, hogy a pszi­chiát­riai kezelés számos esetben még rontott is az érintettek helyzetén, a gyógyszerezés nem hatott a hangokra, viszont súlyos mellékhatásokat okozott. Az addig semleges hangok zaklatóvá váltak.

M. R.: – Az 50 történet szereplői közül csak hat hanghalló szed még mindig gyógyszert, miközben kezdetben legtöbbjük gyógyszeres kezelést is kapott, mielőtt találkoztak volna ezzel az új megközelítéssel. A gyógyszerek tompítják az érzelmeket. Néha könnyebb így élni, hiszen társadalmunkban akkor fejezheted ki az érzelmeidet, ha születésnapod van, ha valakid meghal, vagy ha megházasodsz, de egyébként az az elvárás, hogy ne légy túl emocionális. Ám a hangokkal kapcsolatban nem működnek a gyógyszerek. Csak azokkal az érzelmekkel kapcsolatban, amelyek a hangokkal jönnek. Az érintettek eleinte jobban aggódnak a jelenségtől, a fejükben belülről vagy kívülről hallott hangok miatt, amelyek csak nem akarnak abbamaradni. A hang marad, és mindig megnyeri a csatát. Meg kell tanulniuk, hogy nem egyszerűen harcolni kell a hangokkal, hanem keretek közé szorítani őket. Patsy például megkérte a hangokat, hogy jöjjenek később.

– Önök létrehoztak egy egymásra épülő kérdéssort, a maastrichti interjút az egyes hangidentitások feltérképezéséhez.

S. E.: – Ez abban segít az érintetteknek, hogy rendszerbe foglalják az élményeiket. Segít nekik megismerni a hangok különböző aspektusait: megjelenésük közvetlen kiváltó okát, a hangok nemét, életkorát, karakterét, történetét, befolyását. A hangok, többnyire még a negatív karakte­rűek is, valamilyen rejtett segítő funkcióval rendelkeznek.

– Az önök kutatásai szerint a főként „szkizofréniával”, illetve „bipoláris zavarral” diagnosztizáltak életében 70 százalékban találtak komoly, sokszor halmozott traumát: iskolai zaklatást, bántalmazást, éveken át tartó szexuális abúzust. Volt például egy számomra különösen emlékezetes történet: egy nő három különböző hangot hallott…

M. R.: – Ez Jolanda története, akit szexuálisan bántalmazott a nagybátyja. A legfiatalabb hangja hétéves volt. Ez a hangocska állan­dóan sírt, és nem öregedett. Ebből leszűrhetjük, hogy a szexuális abúzus Jolanda hétéves korában kezdődött. A második hang 18 éves volt, agresszív volt és sértegette. Ez egy újabb traumához kötődött: amikor a szülei visszavonták az ígéretüket, hogy a zaklató nagybácsit feljelentik. A hang életkora fontos útmutató, hogy megtudjuk, mi történt a múltban. Amikor valamilyen traumatikus esemény történik, a hang onnantól kezdve többnyire nem öregszik. A harmadik identitás olyasféle volt, mint egy tanácsadó barátnő, együtt öregedett Jolandával. A tapasztalt hang és a traumaélmény között gyakran metaforikus a kapcsolat.

– Az Ébredések páciensei között volt példa többgenerációs holokauszttrau­mára is: a leszármazott sikolyokat hallott. Az 50 történetben előfordult olyan eset, amikor valakinél teljesen eltűntek a hangok. Volt, akinél csökkent a hangok száma, és megszelídültek a hangjai. Mi jelenti a felépülést?

S. E.: – Ha ő maga úgy érzi, hogy felépült. Néhány hanghalló még szed gyógyszert, de egyébként szemlátomást teljes életet él. Vannak barátai. Van célja, munkája. Patsy például később rájött, hogy annak idején ő maga hozta létre a hangjait.

M. R.: – A fejlődés még kifejezőbb szó, mint a felépülés. Én fejlődésről szeretek beszélni, mert ha felépülésről beszélünk, akkor eleve betegségre gondolunk. De a hanghallás nem igazán betegség. Az érintettek egyszerűen nem tudnak megbirkózni az élet egyes aspektusaival, ezért fejleszteniük kell magukat, és a fejlődés több időt vesz igénybe. Meg kell érteniük, hogy a hangok metaforikus üzenetei hogyan kapcsolódnak az életükhöz. Amikor nagyon súlyos, drámai élményük volt, akkor azzal nehéz megbirkózniuk. Attól is függ, hogy mennyire komoly a trauma. Ha például szexuális abúzus történt valakivel, minél fiatalabb volt, annál inkább összezavarja őt az élmény.

– Fiatal hanghallókról szól újabb könyvük, a Young People Hearing Voi­ces. Mennyiben más gyerekekkel interjúzni?

S. E.: – Könnyebb a traumáikról beszélgetni.

– Az önsegítő csoportokban beszédbe elegyednek a hangokkal, megpróbálják ellenőriztetni az egyes hangok „üzeneteinek” valóságtartalmát. Igyekeznek kontrollálni is „őket”. A fiatal hanghallók történeteit olvasva elbűvölt a kreativitásuk.

S. E.: – Például egy kamasz számítógépes labirintusjátékot csinált: egy gömb egy tárgyat kerget, amely az általa hallott hangot jelképezi – és bekapja. Egy másik fiú pedig virtuá­lisan ketrecbe zárta a saját hang­jait, így küzdött meg velük.

– Tudnak-e ötleteket adni a felnőtteknek?

M. R.: – Nem hiszem, hogy ugyanazok a módszerek náluk is működnének. Ők másféleképpen gondolkodnak a mágikus dolgokról. Többnyire a hanghallók maguk ötlik ki a megküzdési stratégiájukat, bár gyermekek esetében a szülők is besegítenek. Ugyanakkor sajnos nem ismerek sok házastársat, aki részt venne ilyesmiben.

S. E.: – Az esetek 45 százalékában a hanghalláshoz látomások párosulnak. Például egy kislány egy óriási fekete medvevíziótól félt, és a mamája azt tanácsolta neki, hogy gondolatban mossa addig a medvét, amíg hófehér nem lesz. A szülőkre olykor meglehetősen mély benyomást tesz, ahogyan a gyermekük beszél nekik az efféle élményeiről. Ezért néha bevallják, most már látják, milyen súlyos dolog ez.

– Laura története etikai dilemmát vet fel. A hanghallása hatéves korában kezdődött, pozitív hangokkal. Amikor 12 éves lett, a hangok becsmérelni kezdték őt. Majd ijesztő víziói lettek, és 15 éves korától önsebző lett. Sandrának végül elmondta, mi történt vele 12 évesen: a 23 éves partnere drogot adott neki, és megengedte a haverjainak, hogy megerőszakolják. Sandra azt írja, hogy az addig értelmetlennek tűnő tünetek erdeje egy csapásra átláthatóvá és érthetővé vált.

S. E.: – Mintha összeállt volna egy kirakós játék. Ám Laura kérte, ne említsem a csoportos erőszakot a szülei­nek, mert attól tartott, azt gondolják, hogy „kurva”. Most már úgy hiszem, azt kellett volna mondanom neki, nem tarthatom meg az ígéretemet. Amúgy céloztam rá a mamája jelenlétében, hogy esetleg meséljen neki. De az anyja nem kérdezett semmit.

 – Miért jó nekik, hogy betegstátuszban tartják a lányukat?

S. E.: – Mert nem kell megérteniük a gyermekük viselkedését.

M. R.: – Sokan tagadják, hogy gondjaik vannak gyermekükkel, és néha, amikor a probléma súlyos, még inkább védik magukat. Hasonló a helyzet sok orvossal. Nem akarják tudni, hogy mi a háttere a hangok megjelenésének. Ez igen általános. Szörnyű, de igaz. Elzárkóznak a tények elől.

– Azért nem mellékes, hogy súlyos előítéletek vannak a mentális zavarokkal kapcsolatban. Ráadásul a stigma a hozzátartozókra, sőt a szakemberekre is átsugárzik. Javult-e a helyzet Hollandiában az elmúlt 30 évben?

M. R.: – Inkább Olaszországban javult, bár még ők is diszkriminálják a mentális problémákkal élőket. Mégis, az olaszok nyitottabbak a tapasztalatok meghallgatására, mert ott az egész országban bezárták a pszichiátriai kórházakat a 70-es években Basaglia reformmozgalmának következtében. A szenvedő embereket saját társas környezetükben kezelik, így a társadalmi reintegráció kedvezőbb, mint másutt.

– Kutatásukból kiderült, hogy számos hanghalló nem vált pácienssé azért, mert a hangok dicsérik, támogatják. Van, aki képességnek, spirituális adománynak éli meg. 1973-ig a homoszexualitás is pszichiátriai betegségnek számított. A melegmozgalmak hatására vették ki a diagnosztikai kézikönyvből, a DSM-ből. Mi a véleményük a hanghallók „coming out”-jának esélyeivel kapcsolatban?

M. R.: – A hanghallók még nem emancipálódtak. Ha elmondod, hogy hangokat hallasz, és van egy szép történeted, legalábbis furcsállják majd. A melegek már a hetvenes években megszervezték magukat, és ezt kell tenniük majd a hanghallóknak is. De sajnos most még túl sok szakember nem eléggé nyitott.

– Az 50 történet szereplői közül hat „súlyos esetből” pszichológus lett. Van, aki feltette rá az életét, hogy megváltozzon a hagyományos szemlélet, például Peter Bullimore. Szerinte az ő paranoid gondolatai a rémisztő hangok következményeiként alakultak ki.

S. E.: – Őt gyermekkorában a bébiszittere kínozta. Horrorfilmeket nézetett vele. Volt olyan eset, hogy Peter nyakára selyemsálat kötött, és a magasból lelógatta.

M. R.: – Peter, akivel közös könyvet tervezünk a paranoiáról, ma előadásokat tart, paranoia önsegítő csoportot vezet, reményt adva a töb­bieknek.