Csontos Erika: “Hanghalló vagyok, és ez fantasztikus!”

Eredeti megj.: Alibi hat hónapra, 20. szám, jubileumi kiadás, 2018. 124-133 o.
1.
2001. szeptember 12-én öngyilkos lett Kati barátnőm. A búcsúlevelében oki szerepet tulajdonított saját „reménytelen” borderline diagnózisának is.
13 évvel később írni kezdtem a pszichiátria diagnózis mibenlétéről, hatásairól, a stigmáról, hogy mindez hogyan jelenik meg bizonyos műalkotásokban, a sajtóban. Lehetséges-e „bizonyítani”, hogy a diagnózis káros az egyes ember életében. Minden esetben igaz-e ez?
A könyvírás abbamaradt.
Rájöttem, hogy a szociológia, a nyelvészet a szociálpszichológia, az antropológia szempontjai is nélkülözhetetlenek, és évek kellenének a megíráshoz. Csak egy töredékét írtam meg annak, amit előkészítettem. Hiányzik belőle teljesen a történeti rész: a nácik szerepe, az eugenika. Hiányzik a DSM története. Rémisztő volt beleásni magamat, végül arra jutottam, hogy számos diagnózis fabrikáció. A „skizofrénia” fogalomtörténeti gyűjteményem alapján oda konkludáltam, hogy a „skizofrénia”, mint olyan, nem létezik.
Ami biztos: a „pszichiátriai diagnózissal ellátott” személyek esetében a stigma, s az ennek következtében létrejövő diszkrimináció mélységesen kártékony. Az embereket a betegségcímkével azonosítják, ráadásul egy szakértő által adott címkére a társadalom úgy tekint, mintha kőbe vésett igazság lenne. Pedig ezek a kórképek nem olyan módon léteznek, mint a testi betegségek. A pszichiátriában valójában tünetegyütteseket írnak le, és a tünetek nem különíthetőek el élesen a „normális”-nak elgondolt tapasztalatainktól.
Napjaink szakmai vitái az én sejtéseimet igazolták: a legvitatottabb a skizofrénia diagnózisa. A közvélemény leginkább a hallucinációkat, téveszméket asszociálja a szóhoz, ezek egy kívülálló számára ijesztő jelenségek lehetnek. A stigma másik oka az erőszakossággal való teljesen alaptalan összekapcsolás. Az ezzel a kórképpel beskatulyázott személyeket agyi betegségben szenvedő, folyamatosan romló, veszélyes esetnek minősítik. A diagnózis mintegy „második betegséggé” válik, és paradox módon hozzájárul a „tünetek” rosszabbodásához. Mindezek miatt 2016-ban a holland Jim van Os, a ma élő egyik legnevesebb pszichiáter, genetikus kutató felhívást indított el NEM LÉTEZIK SZKIZOFRÉNIA! – címmel, a magyar verzióhoz Harangozó Judit pszichiáter írt előszót. https://www.peticiok.com/jim_van_os_nem_letezik_szkizofrenia
Ha már muszáj nevet adni e szenvedésteli tapasztalatoknak, akkor inkább pszichózisról lehet beszélni. A pszichózisban az érintettnek elszakad a kapcsolata a „valósággal”. A hagyományos pszichiátriában Freud óta sajnos úgy tekintenek a „pszichózisra”, hogy amit abban valaki megél, az nem megérthető. Laing már a hatvanas években megkérdőjelezte a hivatalos dogmát, és az egyedi élményvilág megértésének szükségességét hangsúlyozta. A laing-i filozófiát folytató Feldmár András is azt vallja, hogy a skatulyák károsak, és a konkrét „tünetek” mögé nézve azt kell megtalálni, hogy mikor, ki, kivel, mit tett.
A „pszichózis” alternatív valóságának újfajta szemlélete, a Hanghalló Módszer kidolgozása
a holland Marius Romme pszichiáter és munkatársa, később felesége, Sandra Escher nevéhez fűződik. Romme egyik páciense, Patsy kérésére a nő hallucinációinak tartalmával is foglalkozni kezdett: mit mondanak neki a hangok, mikor és miért azt hajtogatják, amit. 1986 novemberében Patsy és Sandra Escher egy TV talk showban felhívást intézett a nézőkhöz: felhívásukra mintegy 700 „hanghalló” személy jelentkezett. Kiderült, igen sokan vannak, akik önállóan is jól megküzdenek a hangjaikkal, vízióikkal, sőt olykor nem is betegségnek, hanem különleges képességnek tekintik tapasztalataikat. 1987 februárjában az újonnan megalakult Holland Hanghalló Egyesület megtartotta első kongresszusát.
Kiderült, hogy a mások által nem érzékelt víziókat, jeleket észlelő emberek sajátos élményei általában metaforikus kapcsolatban állnak traumáikkal, konfliktusaikkal. A hangok szimbolikus üzeneteinek megértése felépült sorstársak, úgynevezett tapasztalati szakértők segítségével történik. Mára a kezdeményezés nemzetközi mozgalommá terebélyesedett: 35 országban működnek önsegítő csoportok, Magyarországon 2012 óta 7 hanghalló csoport működik. Elsőként az Ébredések Alapítványnál alkalmazták ezt a szemléletet.
2014 augusztusában megfigyelőként részt vehettem az Ébredések Alapítvány által szervezett hanghalló tréningen, azóta 4 interjút publikáltam a témában.
Romme és munkatársai 2009-ben megjelentettek egy strukturált interjú-gyűjteményt, amely munkásságuk bizonyíték-bázisa. A kötet Felépülés a hanghallásból – 50 felépüléstörténet címmel a közeljövőben jelenik meg Mérey Zsolt fordításában. A kiválasztott interjú, Jolanda élettörténete az antológiában dialógusként szerepel. Én drámai monológgá formáltam, hogy jobban átélhető legyen ez a gyötrelmes tapasztalat. Erősen tömörítve közlöm.
2.
Három hangot hallok. A nevük Hannah, Eva és Nina. Mind a három női hang. Nina kb. 7 éves lehet. Ő most is gyerek. Azt hiszem, Eva 18-20 éves, Hannah pedig mindig egyidős marad velem. Soha nem hallottam olyan hangot, amely dicsért volna.
Nina sokat sír, de azonnal megjelenik, amikor testi kapcsolatot akarok létesíteni. Akkor Nina szabja meg a dolgok menetét. Nem mérgeskedik, de mindenben irányít engem, és úgy viselkedik, mint egy 7 éves gyerek. Gyakran még én magam mondok olyan dolgokat, amik Ninától származnak. Ha olyasvalami történik, amit nem akarok, akkor azt hallom, hogy Nina sír. Megesik az is, hogy Nina énekelni kezd, ahogy mindig is szokta a bántalmazás alatt. Nina nagyon régen lépett be az életembe, a szexuális bántalmazásomhoz kötődik. Nina állandóan velem van, de erről most nem kívánok beszélni.
Eva hangja mindenre megjegyzéseket tesz. Néha arról beszél, amit mások csinálnak, de leginkább rólam. Eva nem tud tisztességesen beszélni. Vulgáris kifejezéseket használ. Eva úgy véli, hogy önsebzést is kell végeznem. Úgy gondolja, hogy nem kellene élnem. Eva akkor jött az életembe, amikor 18 éves lettem, és a családom hivatalosan visszavonta a rendőrségnél a feljelentést az engem szexuálisan bántalmazó személy ellen. Valójában szidalmazásával és átkozódásával – melyet némelykor magam is átvettem – Eva jót tett velem, mert védettebbé tett másokkal szemben. Eva azt akarta, hogy határozottabban cselekedjek.
Hannah hangja velem öregszik. Mindig is velem volt. Egy kicsit mindig zárkózott voltam és Hannah volt a képzeletbeli barátnőm. Egyszerűen ott volt és ennek is megvoltak az előnyei. Magányos gyerek voltam, bár az iskolában voltak barátaim, de soha nem hívtam el őket hozzánk. Csaknem minden napomat a nagybácsimmal és Hanny nénémmel töltöttem, akik a szemközt lévő házban laktak. Ebben az időben anyám dolgozott. Ez ma bevett dolog, de akkoriban nem volt az. Apám is dolgozott. Így iskola után a nagybácsimék házában voltam. Azonban nagybácsim nem tudta megállni, hogy ne fogdosson, ezért jött Nina.
Eva szitkozódása nemcsak rám vonatkozott, hanem másokra is. Utasításokat adott nekem. Később megijedtem ettől a hangtól, mert olyan befolyással bírt felettem. Ebben az időben egyre stresszesebb lettem, az étkezési szokásaim megváltoztak, egyre erősödött az önsebzésem. 25 éves voltam. Rájöttem, hogy nem tudok önállóan élni. Mindez egy lassú folyamatként indult, de amikor beutaltak az asseni pszichiátriai osztályra, akkor minden felgyorsult. Különösen Eva változott sokat. Először másokat ölt meg szóban, majd később átállt rám.
Nagyon sajnáltam, hogy Assenbe kell mennem. Úgy éreztem, hogy átadtak a pszichiátriának, és egyéb lehetőségem már nem maradt. Nem tehettem semmi egyebet, és az volt az érzésem, hogy ezt nem élem túl. Bizonyos értelemben az én választásom volt, hogy Assenbe mentem, de hát az ember lehetőségei annyira korlátozottak. Ha az ember segítségért fordul, akkor a hanghallás összefonódik azzal az elképzeléssel, hogy „csak a szkizofrének hallanak hangokat”, és az ember egyszeriben „bolonddá” változik. Végül újra a szüleimhez költöztem. Később aztán elkezdtem önállóan élni, és találtam munkát is – ez egészen jól alakult…
Soha sem beszélek a szüleimmel a tapasztalataimról. Ők nem akarnak tudni erről. Tudják, hogy hangokat hallok, és megnyugtatja őket, hogy kapok gyógyszereket, de nem kívánják megvitatni azt, hogyan is történt az, hogy hangokat kezdtem hallani. Azt gondolom, én magam hoztam létre a hangjaimat, mivel égetően szükségem volt rájuk, hogy oldjam a szorongásomat. Ne kérdezzék tőlem, hogyan csináltam. Azt hiszem, ez volt a túlélési stratégiám. A tizenkét terapeuta közül, akikkel dolgom volt, egyetlenegy fogadta el a magyarázatomat. Az a különbség Iwona és a többiek között, hogy ő engem egyenrangúnak tart. Az én oldalamon áll és közösen vizsgáljuk meg, hogy mit is lehetne valamit másképpen csinálni. Amikor azt mondtam: „Nem kérek gyógyszereket”, akkor ez világos volt számára.
Iwona megtanította nekem, hogy a hangjaim azért jöttek, mert volt valami oka. A tapasztalataimat komolyan kell venni, ez az én esetemben azt jelenti, hogy beszélni kell a hangjaimról és a hangjaimmal, abból a célból, hogy megtanuljuk megérteni őket. Iwona hozta összefüggésbe a hangjaimat a szexuális bántalmazással. A többiek nem.
Azt mondták például, hogy hajlamos vagyok a pszichózisra. Iwonával való kapcsolatomnak köszönhetően rájöttem, hogy ez nem így van. Ez felnyitotta a szememet. Úgy okoskodtam, ha nem vagyok beteg, akkor képesnek kell lennem arra, hogy tegyek valamit ebben a helyzetben. Ha nem a génjeimben van, ha nem ezzel születtem, akkor lennie kell más lehetőségeknek is. Azt tanította nekem, hogy hívjam meg a hangjaimat egy megbeszélésre. Akkor szükségem volt a segítségére ahhoz, hogy megtanuljam, hogyan is vezessek le egy megbeszélést. Nézd, ha én saját magam lennék a megbeszélés elnöke, akkor nem tudnám kezelni a helyzetet, mivel Eva vagy Nina túl erősek lennének vagy túlságosan durvák, és akkor én nem tudnék mit csinálni…
Előfordul, hogy az érintettek által hallott hang az abuzáló hangja. A hallott hangok általában, mint Jolanda esetében, inkább szimbolikusan utalnak az érzelmekre, amelyek kapcsolatban állnak a különböző traumatikus élményekkel. Holokauszt-túlélők harmadik generációs leszármazottai például sikolyokat hallottak. Mára már „kritikus tömeget” képező kutatási bizonyíték található arra, hogy több mint 70 százalékban találtak a „skizofréniával”, „bipoláris zavarral”, netán „borderline szindrómával” diagnosztizált hanghallók életében tartós, kegyetlen iskolai zaklatást, éveken át tartó fizikai vagy szexuális abúzust, súlyos érzelmi elhanyagolást. Az abúzust sokszor családtag követi el. Vagy köztiszteletben álló személy: pap, orvos, így nem hisznek az áldozatnak.
Visszatérve az 50 felépüléstörténetre, feltűnő, hogy nemcsak a hagyományos pszichiátriai kezelés jelenik meg ártalmas procedúraként számos élettörténetben, hanem sokan részletesen elmesélik, mit éltek át, amikor megkapták a diagnózist. Az itt következő szemezgetés csüggesztő diagnózistól a remény megcsillanásán át az új identitás megtalálásáig vezet végig bennünket.
3.
A német Hannelore súlyosan stresszes kamaszkort élt meg, nehéz családi kapcsolatokkal. 16 éves korában történt megerőszakolása után kezdett hangokat hallani, azonban a megbélyegzéstől félve erről senkinek sem beszélt. Nehéz kezdeti szakasz után sikerült olyan kapcsolatot kialakítani hangjaival, hogy nem zavarták, inkább tanácsokat adtak neki. A második hanghalló periódus 20 évvel később következett be, amikor házassága zátonyra futott, férje adósságai miatt kezesként kifizethetetlen adóssága keletkezett. A hangok azt mondták neki „Megölünk!” A hagyományos kezelés nem szüntette meg a hangokat.
A pszichiátrián töltött idő alatt hat különböző diagnózist állapítottak meg. Ennek eredményeképpen egyre elszigeteltebbé váltam, feladtam magamat, képtelen voltam életemet rendbe hozni. A gyógyszerek és a diagnózisok csak elmélyítették a kilátástalanságomat, reménytelen áldozati szerepbe kerültem.”
A skót Audrey-nak „kedden azt mondták, hogy bipoláris vagyok, csütörtökön meg szkizofréniát állapítottak meg. Mit lehet ezzel kezdeni? Teljesen bizarr és jelentés nélküli szavak. Még csak le sem tudom írni helyesen, hogy szkizofrénia, vajon mit gondolnak, mit tudok én kezdeni ezzel a furcsa diagnózissal? Valójában nem tudnak mást, csak felírni a gyógyszereket […]. Nem volt senki sem a pszichiátrián, aki egy csepp reményt adott volna, valójában az ellenkezője történt.”
A nocebo-hatás egy tekintélyszemély kommunikációjának a gyógyulás ellen ható befolyását jelenti. Ha azt sulykolják valakinek, hogy ő egy gyógyíthatatlan betegségben szenved, azzal rontanak az állapotán. A holland Sasja hanghallós tapasztalatainak második évben például az általa hallott hangok mérséklődtek: csak akkor erősödtek fel, amikor egyik barátnőjének a pszichiátere azt állította, hogy ez súlyos dolog.
A dán Olga családtagjaival azt közölték, hogy Olga – aki pszichológusnak készült – súlyosan beteg és sohasem fog felépülni, és természetesen gyógyszert kell szednie egész hátralevő életében. „Arra vágytam, hogy élve elnyeljen a föld. […] egy olyan birodalmon haladtam át (a pszichiátrián), amelyet nagyon is ismertem, mégis idegennek tűnt, mivel a túlsó partján mozogtam. A nyelv, amelyet ebben az országban korábban beszéltem, megszűnt számomra; értettem a kiüresedett szavait, de az én szavaimat az őrültség jelének fogták fel. Azt mondták, skizofrén vagyok: »Vésd az agyadba, igen, és ne gondold, hogy van felépülés, krónikus, igen krónikus skizofrén vagy, ez egy biológiai defektus, egy gyógyíthatatlan betegség« Mikor még az onnansó parton voltam, én is tanulmányoztam ezeket a könyveket, tanultam a biológiát, ahol is azt tanították, és én is azt hittem el, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan. Ám most magam kerültem bele, és nem akartam elhinni ezt.”
A holland Sjön öngyilkossági kísérlete után került a Van Gogh Elmegyógyintézetbe. Úgy érezte, hogy a diagnózishoz vezető út – bár nyilván számos szakember egyéni jószándékával volt kikövezve – már eleve predesztinált. Állapota rosszabbodott a kórházi kezelés hatására: Kitöltettek velem két kérdőívet összesen 600 kérdéssel és a terapeuták szerint pszichotikus voltam. A kérdések úgy voltak megfogalmazva, hogy a problémámból betegség lett. Például volt egy ilyen kérdés: Hall vagy lát olyan dolgokat, amelyeket mások nem látnak és nem hallanak? A kérdések megfogalmazása miatt mindig a pszichotikus kockát kellett beikszelni. Eközben pedig teljesen meg voltam fosztva az egyedülléttől. Három másik személlyel együtt voltam egy szobában és ez hatással volt a hangjaimra. A hangok zaklatóbbakká és kellemetlenebbekké váltak. Mivel nem segített a gyógyszeres kezelés, az édesapa felvette a kapcsolatot a Romme házaspárral, kitöltették fiukkal a hanghallás kérdőívet. »Azt a furcsa eredményt hozta ki a kutatás, hogy csak akkor tapasztaltam pszichotikus hangokat, amikor az elmegyógyintézetben voltam, a hétvégén otthon pedig egyáltalán nem«.
Az angol Helen esetében az általa hallott hangok közül domináns hang apjáé, amely folyamatosan becsmérli: „buta, haszontalan, értéktelen, bár sose születtél volna meg, megérdemled a büntetést, a megerőszakolást”. Állandóan kritizálja: „nem elég jó, addig csináld újra, míg nem lesz tökéletes”. A hang minden nap vele van. Helent és fiútestvérét az apja egész gyerekkorában tárgyként kezelte. A gyerekek apjuk dühkitöréseinek céltáblái voltak, például a falba verte a fejüket. Az apa szexuálisan is zaklatta a lányát. Helent mindez depresszióssá tette, önbecsülését elvette. Nem volt menekülés a mindennapos kínzásoktól: a környezetük nem hitt a gyerekeknek, mivel az apa köztiszteletben álló sebészprofesszor volt. Helen egyetemistaként egy pszichoanalitikusnak feltárta gyermekkori történetét, aki azonban a bántalmazási élményeket „a fantázia szüleményeként” értelmezte.
Helen kitartó erőfeszítései meghozták a gyümölcsöket, végül klinikai szakpszichológussá vált, praxisában szembeszállt az elmegyógyászati gyakorlat emberi jogokat sértő jelenségeivel. Világosan látta, mennyire elkülönül az ápoltak és a szakszemélyzet világa egymástól. Amikor pszichológusi tevékenységében fel akarta használni saját tapasztalatait, akkor jó esetben nem vettek róla tudomást, de inkább zaklatták miatta.
„Éppen a múlt héten egy kórházi nagyvizit alkalmával, egy szkizofréniával diagnosztizált páciens bátran elmondta, hogyan bántalmazta őt gyermekkorában egy pedofil társaság. Amikor a páciens elhagyta az orvosi szobát, a pszichiáter kijelentette, hogy az illető »hamis emlék szindrómában« szenved. A pszichiáterek általában nem adnak hitelt azoknak a pácienseknek, akik ilyen tapasztalatokról számolnak be, ezeket a tapasztalatokat a hallucináció, az emlékezet tévesztés, a fantázia világába sorolják.”
A holland Jeanette a tévéből értesült a Hanghalló Hálózat tevékenységéről. Majd részt vett egy előadáson, amely felszabadító hatással volt rá. „A fordulópontot az jelentette számomra, amikor egyik este a hang megfenyegetett, hogy éjjel büntetésként meg fogok halni és örökre a Sátán keze közé kerülök. Teljesen pánikba estem, de sikerült elaludnom és másnap felébredtem, mintha mi sem történt volna. Rájöttem, hogy nem kell engedelmeskedni a hangoknak. Saját gondolataimra koncentráltam: Ez a kanál, ez a villa – hogy kiszorítsam a hangokat.”
Az angol Eleanornál akkor kezdődött az áttörés, amikor egy „másként gondolkodó „pszichiátert fogott ki: „Amikor legelőször elmentem hozzá, azzal fogadott:
– Jó napot, Eleanor, örülök, hogy megismerem. Mondana valamit magáról?
Csak néztem rá és azt mondtam:
– Eleanor vagyok és skizofrén. Ő pedig nyugodt ír akcentusával nagyon erőteljes dolgot mondott nekem:
– Nem azt akarom megtudni, hogy mások mit mondtak magáról, hanem magát szeretném megismerni.
Most kaptam először esélyt arra, hogy végignézzek saját magamon, s ne úgy tekintsek magamra, mint egy genetikailag meghatározott skizofrénre, egy biológiailag hibás, mentálisan fogyatékos, degenerált személyre. Pat ennél sokkal humánusabb volt. Nem beszélt auditív hallucinációkról, hanem hanghallásról, inkább a szokatlan hiedelmek kifejezést használta, mint a téveszméket, szorongást mondott paranoia helyett. Nem használta azt a borzalmas gépies klinikai nyelvezetet, hanem kifejezetten hétköznapi módon beszélt, a hétköznap normális tapasztalatokra támaszkodva.”
Az is felbecsülhetetlen érték, ha a hozzátartozók nem patologizálják az érintett személy élményeit. Az angol Ruth beavatta partnerét a küzdelmeibe, aki azt mondta, hogy kívülről, Ruth viselkedéséből ez nem nagyon olvasható ki. „Nem voltak előítéletei vagy prekoncepciói. Elfogadott és támogatott engem, azt mondta, bármikor felkelthetem, ha félnék.”
Az angol Jacqui elbeszéléséből megtudjuk, hogy gyerekkorában egy pedofil társaság kínozta. A hosszantartó traumára adott disszociatív reakció nála többszörös személyiséget eredményezett: „Ami engem illet, én nem vagyok beteg. Az volt a beteges, amit a bántalmazóim műveltek velem. Tökéletesen természetes, emberi választ adtam a pusztító élményekre. Amikor annak tudatával kell élnem, amit velem műveltek, és az a mód, ahogyan a pszichiátria a sebzettségemet még sértegetéssel is megtoldotta, és ráadásul mindenért engem hibáztatott – mindez önmagában is elegendő ahhoz, hogy az embert őrületbe kergesse. Az 1993-as első kórházi pszichiátriai kezelésem egyben az utolsó is volt. Tudatosult bennem, hogy ha ilyen elkeserítő állapotban ilyen minden biztonságot nélkülöző környezetben vagyok, akkor az halálos veszélyt rejt magában. A sors iróniája, hogy az a hely, amelynek rendeltetése szerint menedékhelyül kellett volna szolgálnia számomra, kis híján egyszer s mindenkorra átsegített engem a túloldalra.”
A skóciai Audrey esetében egy közösségi pszichiátriai gondozónő tudott a sorok között olvasni. „…kitartóan látogattam az ellátó központot és egyre csak azt hajtogattam, hogy a gyógyszerezés nem hat – és úgy tűnik, hogy nála ez megértésre talált. Említettem neki a hangjaimat, és összehozott a Dundee-ban működő Hanghalló Hálózattal. Úgy tűnt, hogy ez valami új dolog, olyasmi, amit az emberek végig tudnak csinálni és sokkal jobban lesznek, és a gyógyszerezés nem játszik benne szerepet.
Már az első alkalommal nagyszerű dolog történt. Egy fiatalember beszámolt a látomásáról, nem hangokról, de nekem nagyon bejött. Valami másról beszélt, de fölismertem a hasonlóságot, a dolog kísértetiességét. A csoportból többen is azt mondták: »Ez velem is megtörtént!«. És talán mindez nem is olyan őrültség, hiszen ezek ott a csoportban mind jó állapotban vannak. Jó érzés volt már az is, hogy az ember részt vett a csoporttalálkozáson. Aznap este hazatérve felhívtam ismerőseimet, meg az összes haveromat és azt mondtam nekik: »Hanghalló vagyok, és ez fantasztikus!« Fordulópont volt számomra, hogy nyíltan beszélhettem róla. Nagy kő esett le a szívemről.”
A hasonló élmények átélése, a sorstársak közössége megerősít mindenkit, hogy kínzó problémáikkal nincsenek egyedül. „Ha nem tudsz beszélni a tapasztalataidról, akkor magadra maradsz” – summázza a holland Frans.
Megindító az az ötlet-arzenál, ahogyan a hanghallók napról napra megküzdenek a hangjaikkal. Jacqui például 20 pontból álló listát állított össze vészhelyzet esetére: „Emlékeztettem magam a korábbi időkre, amikor öngyilkossági késztetéseim voltak, arra, hogy mi mindentől fosztottam volna meg magam, ha engedek az elkeseredésnek. Amikor a hang azt hajtogatta, hogy »Rossz anya vagy!«, akkor azt mondogattam. »Szeretem a lányomat és ő is szeret engem.« Amikor a hang azt hajtogatta: »Halál fia vagy! Borzalmas halállal meg fogsz halni.« akkor azt válaszoltam: »Biztonságban vagyok és szabad vagyok.« Egyre csak ismételgettem ezeket az erőteljes mondatokat gondolatban és hangosan is, és lassanként elkezdtem hinni bennük.”
Az érintettek megpróbálják a hangokat korlátok közé szorítani, tárgyalni velük. A holland Gina elvégzett egy vállalkozói tanfolyamot, mert mindig is saját fodrászüzlet volt az álma. Egyre jobban meg volt győződve arról, hogy nem beteg, és nem akarta saját magát a jövőben sem betegként elképzelni. Anyja fodrászüzletében kezdett el újra dolgozni próbaképpen. Kiderült, hogy el tudja látni a feladatát. Amikor munka közben jelentkeztek a hangok, akkor Romme tanácsára kiment a WC-re és mondta a hangoknak, hogy ne akkor, hanem este jöjjenek, és ez hatásos volt…
A felépülés a hanghallók esetében azt jelenti, hogy az érintett visszanyeri önbecsülését, a működőképességét, nem a betegségcímkével identifikálja magát, és független életet él. Megváltoztatja a hangokkal való viszonyát, oly módon, hogy a hang segítővé válik.
***
Az Ébredések Alapítvány hanghalló önsegítő csoportjának egyik ülésén joggal merült fel, hogy sajnálatosan még az ide járók is azonosulnak a diagnózisukkal. Egyikük azt indítványozta, hogy ne betegségnek definiálják, hanem állapotnak, méghozzá átmeneti állapotnak, a felépülés-elv alapján. Úgyhogy végül azt hozták össze, hogy amit megélnek az gondok által okozott átmenetileg megváltozott állapot. Betűszóként: GOÁMÁ. Azóta ők ezt használják maguk között.